Kettő

— Mit gondolsz, mi a francot csinálsz, Ever — Felém
indul, kíméletlen, összeszűkülő pillantása végigmér, meg akar
félemlíteni, de nem sikerül neki, nem sikerülhet, csak még nem
tudja.
— Ever — hunyorog Roman. A pillantása kettőnk között
cikázik, képtelen elhinni, amit lát. — Miről beszélsz, szivi, ez
nem Ever... ez...
De csak ennyi az egész, pusztán Haven szavai, és máris lát
engem, átlát a kreált álcán.
— A pokolba'. — ordít fel, és olyan durván lök el, hogy
átrepülök a szobán, egy asztal felett, és egy székre zuhanok,
aztán Haven mellett érek földet. — Mégis miféle szaros húzás
volt ez — Roman rosszallóan ráncolja a homlokát, őrjöng,
hogy így játszottam vele.
Nagyot nyelek, a tekintetem nem ereszti az övét. Haven
közben fekete bőr és csipke együttesben mozdul felém, jeges
lehelete az arcomba csap, miközben a körmei a csuklómba
marnak.
— Nem kellene neked valahol máshol lenned — kérdezi. A
szavak összeszorított fogai mögül törnek elő. — Tényleg, Ever,
Damen tudja, hogy itt vagy
Damen.
A név megmozdít valamit — valamit egészen mélyen.
Valamit, amitől a kezem megmarkolja az amulettemet, és egy
apró lépést teszek hátrafelé. Haven tekintete mar, az arca
eltorzul a dühtől.
— Tényleg nem bírod, mi Nem bírod elviselni, hogy
nekem van valamim, ami neked nincsen. — Megrázza a fejét.
— Óva intesz Romantól, próbálsz elijeszteni, hogy
megszerezhesd magadnak. Nos, híreim vannak, Ever.
Megváltoztam. Ahogy te azt el sem tudod képzelni. —
Próbálom elrántani a kezemet, hátralépni és kitömi, de a
szorítása túl erős, túl elszánt, és ha a szeméből jól látom, még
messze nem végzett velem. — Neked itt semmi dolgod. Nem