Kettő

Ami egykor ragyogó, sűrű sörény volt, amelyre mérhetetlenül
büszke voltam, most fakó, töredezett végekből álló
patkányfészek. Többet is tehettem volna, valami erőfeszítést,
fújhattam volna magamra parfümöt, felvihettem volna némi
korrektort, vehettem volna a fáradságot, hogy manifesztáljak
pár új ruhát, amelyek illenek az újabban megfogyott alakomra.
Összegörnyedek Roman pillantásának súlya alatt, amely
végigméri lefogyott testemet, és láthatóan messze nincs
lenyűgözve attól, amit fel tudok neki ajánlani.
— Komolyan, szívem, ha így berontasz ide, akkor kissé
szalonképesebben kellene kinézned. Én nem vagyok Damen,
szivi. Én nem fogok csak úgy megkefélni akárkit. Megvannak
a magam elvárásai, tudod
Behunyom a szemem, hajlandó vagyok megtenni bármit,
amit szeretne, hogy vele lehessek, és tudom, hogy sikerül, és
amikor felnézek, látom, hogy elüvegesedik a tekintete.
— Drina! — suttogja. A cigaretta kiesik a szájából, és lyukat
éget a szőnyegbe, miközben a pillantása felfal.
Elefántcsontszín, halvány bőrt lát, rózsás ajkakat és rézvörös
hajzuhatagot, amely a vállamra omlik, amikor letérdelek elé, és
vékony, hosszú ujjaim között eloltom a cigarettát, majd a
térdére teszem a kezemet. — Istenem... ez... nem lehet...
valóban... — Megrázza a fejét, és megdörzsöli a szemét,
majd belenéz a smaragdszín szempárba, és nagyon szeretné
elhinni.
Behunyom a szemem, élvezem az érzést, a jegességét,
feljebb csúsztatom a kezemet a térdéről a combjára, egészen
közel ahhoz, amit akarok, még feljebb, aztán...
Haven áll mögöttem. A szeme szikrázik, a keze ökölbe
szorul, és nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy vajon
mióta figyel minket, mivel nem is hallottam bejönni, és ami azt
illeti, nem is éreztem. De Haven egyáltalán nem lényeges itt.
Pusztán egy idegesítő akadály, akinek az a rossz szokása, hogy
az utamba áll. Könnyedén elsöpörhetem.