Kettő

helyette máshová megyek. Valami jobb helyre. Valahová, ahol
ott van minden, amire szükségem van — minden, amire csak
vágyhatok. Annyira céltudatos vagyok, annyira elszántan
akarok a célba érni, hogy nem számít, mi az ára, egyre
gyorsabban haladok, és nagyon hamar odaérek.
Roman ajtaja elé.
A testem remeg a vágyakozástól, a várakozástól, és közben
a sötét láng olyan fényesen ég bennem, hogy félő, elemészt.
Behunyom a szemem, és érzem, érzékelem őt.
Roman odabent van.
Csak ki kell nyitnom az ajtót, és az enyém.
Egyetlen sima mozdulattal bejutok. Az ajtó olyan durván
csapódik a falnak, hogy az egész ház beleremeg, én pedig
beosonok a hallba, gyorsan, némán. Romant a
dolgozószobájában találom. A kanapén heverészik szétvetett
karral, az arcán várakozást látok, mintha számított volna rám.
— Ever —biccent, és egy cseppet sem lepődött meg, nem is
ütközik meg. — Neked tényleg problémáid vannak az ajtókkal,
ugye Ezt is ki kell cserélnem
Tétovázás nélkül felé indulok, a neve dorombolás az
ajkamon, a testem vágyakozik a pillantása hűvöse után.
Lassan, egyenletesen bólogat, mintha olyan zene ütemére
tenné, amit csak ő hall. Felvillan az Ouroboros tetoválás. Halk,
kimért hangon így szól:
— Kedves, hogy beugrattál, szívem, de igazság szerint a
múltkor jobban tetszettél. Tudod, amikor odakint ácsorogtál
abban az elragadó, átlátszó hálóruhádban. — A szája sarka
felfelé görbül. Cigarettát csúsztat az ajkai közé, meggyújtja, és
hosszan, megfontoltan szív egy slukkot. Gondosan időzített
füstkarikákat fúj felém, és hozzáteszi: — Ahogy most
elnézem... hát, nem mondhatnám, hogy a legjobb formában
vagy. Valójában meglehetősen... éhesnek tűnsz, nem igaz
Megnedvesítem az ajkaimat a nyelvemmel, és megkísérlem
az ujjaimmal átfésülni a szomorú kócot, amit hajként viselek.