Kettő

Húsz
A kapuig sem érek el, amikor a kocsi eltűnik, és a hátsóm
olyan gyorsan és keményen csapódik a betonhoz, hogy
beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy eltűnt alólam az
autó. Kábultan pillantok körül, próbálok rájönni, mi történt,
amikor egy száguldó Mercedes süvít felém, és kis híján áthajt
rajtam, miközben a sofőr dudál, felmutatja a középső ujját, és
ocsmányságokat ordít.
Az útszélre iszkolok, szorosan behunyom a szememet, hogy
új kocsit manifesztáljak, ezúttal valami erősebbet, gyorsabbat.
Egy lángvörös Lamborghinit képzelek magam elé, és olyan
tisztán látom, hogy megdöbbenek, amikor kinyitom a
szememet, és nincs sehol. Mély lélegzetet veszek, és
megpróbálom újra, először egy Porschét, aztán egy Miatát,
mint amim otthon van, de nem jön össze, így egy ezüst
Priusszal próbálkozom, amilyet Munoz vezet, ezt követően egy
Smarttal — de semmi sem történik. Annyira kétségbeesetten
akarok egy járgányt, hogy boldogan beérném egy robogóval,
de amikor még azt sem tudom elővarázsolni, csak félig viccből
megpróbálkozom egy pár görkorival. Amikor a végén egy pár
fehér bőrcsizmával végzem, amelynek két fémcsík van a talpán
a kerekek helyett, rájövök, mekkora a baj. Ekkor döntök úgy,
hogy inkább futok. Örülök, hogy tudom, hogy ha más nem is,
az erőm és a gyorsaságom még megvan.
A lábam dobog a betonon, a sarkam könnyedén,
erőfeszítéssel csapódik be, miközben a parti autópálya
kanyargós, meredek dombjai között futok, a szándékom szerint
egyenesen hazafelé, csakhogy elhúzok a kanyar mellett, és