Kettő

sötét oldala. Jude-nak nem kellett volna belerángatnia téged. —
A fejét csóválja, és a pillantása nem ereszti az enyémet. — De
minél előbb beismered, annál hamarabb tudok segíteni, hogy
jobban legyél.
— Ez nem... — Beszélni akarok, de nem találom a szavakat.
A szörnyeteg átvette az uralmat felettem, el akar választani
minket. — Nem ezért mentél a Tudás Nagy Csarnokába Hogy
segíthess nekem — Látom, hogy az arca fájdalmas
meglepettséget tükröz. De ez nem elég, hogy megállítsa a
szörnyeteget, közel sem. A vonat még csak most húzott ki az
állomásról, hosszú utat fog még megtenni. — Mondd csak, mit
láttál Veled mit osztott meg a mindenható akash
— Semmit— teleli fáradt hangon, megsemmisülve. —
Semmit nem tudtam meg. Kétségtelen, hogy amikor egy
problémát az adott ember hozott létre, nem lehet hozzáférni ott,
ahol mások is érintettek. Megtiltották, hogy bármilyen módon
vagy, tormában beavatkozzam. — Vállat von. — Gondolom,
ez is része az utazásnak. De egy dolog világos, Ever. Múlt
csütörtök este Roman említett egy varázsigét, és mióta Jude
odaadta neked azt a könyvet, semmi sem a régi. Veled, velünk,
minden megváltozott. — Rám néz, megerősítést vár, de nem
jön, nem tud. — Nektek, kettőtöknek hosszú és bonyolult
múltatok van, és elég nyilvánvaló, hogy még nincs túl rajtad.
És nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy útban van. A
varázslat van útban, és ha nem vagy óvatos, elpusztít, Ever.
Már láttam ilyet.
A pillantásom az arcát kutatja, és tudom, hogy próbál egy
képet küldeni, valamiféle üzenetet, de a furcsa, idegen lüktetés
teljes erővel dobol — fényesen ég a sötét láng —, és elgyengíti
az erőmet, hogy ne tudjam elkapni Damen gondolatait, az
energiáját, a bizsergését, a melegét, egyáltalán semmit.
Felém mozdul, megszorítja a vállamat, mire észbe kapok. A
szemembe néz, elszántan és szándékosan, eltökélte, hogy
egyszer s mindenkorra véget vet érmek.