Kettő

együtt igazán. Eléggé nyilvánvaló, hogy mindent megteszel
annak érdekében, hogy elkerülj, már nem akarsz velem lenni,
legalábbis nem itt, a földi síkon.
— Ez nem igaz! — A hangom olyan reszketeg és magas,
hogy kizárt, hogy elhiggye, amit mondok, de azért folytatom:
— Látszik, hogy nem vetted észre, de mostanában sokat
dolgozom. A nyaram eddig úgy telt, hogy könyveket
rendszereztem, a kasszában dolgoztam, és jósoltam Avalon
álnéven. Úgyhogy ja, talán egy kis meneküléssel akarom
kényeztetni magamat, ez olyan rossz — Összeszorítom a
számat, és egyenesen a szemébe nézek. Tudom, hogy amit
mondtam, annak a legnagyobb része igaz, és azon
gondolkodom, hogy számon kéri-e azokat a részeket, amelyek
nem.
De csak megcsóválja a fejét, és nem hajlandó eltérni a
tárgytól.
— És most, hogy Jude jobban van, most, hogy egy
nyárvidéki utazással meggyógyítottad, kíváncsi lennék, milyen
kifogást találsz legközelebb
A fogaim között szívom be a levegőt, és félrenézek. Meglep,
hogy így válaszol, és az az igazság, fogalmam sincs, mit
mondjak erre, ötletem sincs, most mi jön. A cipóm orrával
elrúgok egy kis kavicsot. Képtelen vagyok a vallomásra, túl
fáradt és elgyötört vagyok, hogy kitaláljak bármit is.
— Tudod, valaha a földi síkon is olyan ragyogó és sugárzó
voltál, mint ma Nyárvidéken. — Nagyot nyelek, és leszegem a
fejemet. Alig hiszek a fülemnek, amikor Damen így folytatja:
— Tudok a varázslatról, Ever. — Halk a hangja, majdnem csak
suttogás, de a szavak sikolyként visszhangzanak. —Tudom,
hogy nem bírsz vele. Bárcsak hagynád, hogy segítsek!
Megmerevedek. Az egész testem megfeszül, miközben a
szívem erőszakosan dörömböl a mellkasomban.
— Felismerem a jeleket. Az idegességet, a hazudozást, a
fogyást, a... rossz megjelenést. Függő vagy, Ever. A mágia