Kettő

— És te bementél utána a Csarnokba — Résnyire szűkül a
szeme, úgy néz rám, mintha már tudná, hogy engem már nem
látnak ott szívesen, de azt akarja, hogy én mondjam ki. A teljes
vallomást akarja arról, hogy milyen sötét és torz lettem.
Mély lélegzetet veszek, és lezseren hátralököm a hajamat az
arcomból.
— Nem, csak... — hallgatok el. El kellene mondanom a
kirándulásomat a senki földjére, de gyorsan úgy döntök, nem
teszem. Vajon amit ott láttam, inkább az én tükörképem volt, a
lelkiállapotom, nem egy valódi hely — En, ohm, csak vártam
kint — vonom meg a vállamat — Kicsit eluntam magam, és
gondoltam, hogy eljövök, meg minden, de azt is biztosra
akartam tudni, hogy hazatalál, úgyhogy csak... elvoltam. —
Bólintok, kissé túl erősen, ami közel sincs a meggyőzőhöz.
Hosszú, fájdalmas pillantást váltunk, és mindketten tudjuk,
hogy hazudok — hogy ez volt a lehető legpocsékabb
alakításom. És valami furcsa, ismeretlen okból Damen olyan
végleges, lemondó vállrándítással fogadja ezt el, hogy
akaratom ellenére csalódottságot érzek. Az a kicsi, józan
szikrája az énemnek azt kívánja, bárcsak kihúzná valahogy
belőlem, hogy véget vethessünk végre ennek az egésznek. De
Damen csak néz rám, míg el nem fordulok, és megjegyzem:
— Jó tudni, hogy egyedül eljársz Nyárvidékre, velem meg
nem voltál hajlandó eljönni. — Tudom, hogy ezt nem érdemli
meg, de akkor is ez van.
Megragadja a hintámat, és magához húz. Az állkapcsa
megfeszül, az ujjai a láncot markolják, és összeszorított foggal
így szól:
— Ever, én nem magam miatt mentem oda. Miattad
mentem.
Nagyot nyelek, és mást sem akarok, csak elfordulni tőle, de
nem lehet, fogva tart a pillantása..
— Próbáltalak elérni, hogy segíthessek. Annyira távoli
voltál, egyáltalán nem önmagad, és napok óta nem voltunk