Kettő

megmagyarázzam végre. De képtelen vagyok, a szörnyeteg
túszul ejtette a szavakat bennem, így csak vállat vonok, és azt
mondom:
— Az... teljesen ártatlan dolog volt. Tényleg. Miértünk
tettem, a látszat ellenére.
Damen olyan türelemmel és szeretettel néz rám, hogy nem
tehetek róla, de bűntudatom támad.
— És mondd csak, megtaláltátok, amit kerestetek —
kérdezi. A kérdés elég álságosnak tűnik, s csak találgatni
tudom, mi lehet a valódi szándéka.
Hallgatok, és próbálom nem behúzni a nyakamat a sötét,
kutató pillantásától. Izzad a tenyerem.
— Tudod, hogy milyen rosszul éreztem magam, amiért
rátámadtam, meg minden... úgyhogy gondoltam, ha elviszem
Nyárvidékre, akkor talán meggyógyul, és...
— És... — kérdezi a hangjában négyszáz év türelmével,
miközben azon gondolkodom, hogy megunja-e valaha, hogy
ilyen elnéző, és ilyen régóta szenved, különösen, ha rólam van
szó.
— És... — Próbálom kimondani, hogy mi történt, de nem
megy. A szörnyeteg felébredt, a sötét varázslat megfogott, én
pedig alig birok már kitartani. Megrázom a fejemet, és
idegesen piszkálom a hamis teknőspáncél gombokat a
pulcsimon. — És... semmi Komolyan, ennyi. Csak
reménykedtem, hogy meggyógyul, és ezek szerint így is
történt.
Damen fegyelmezett, nyugodt arckifejezéssel tanulmányoz,
mint ha tökéletesen megértene. És az a helyzet, hogy meg is
ért. Megérti, mi van akadozó szavaim mögött. Túl jól érti.
— Szóval, mivel már ott voltunk, gondoltam, megmutatom
neki, és abban a pillanatban, ahogy meglátta a Csarnokot,
berohant, és a többi, ahogy mondani szokták, már történelem.
— A pillantásom találkozik Damenével. Egyikünkre sincs
hatással az irónia.