Kettő

Damen bólint, nem sürget, nem foglal állást, mintha örökké
ráérne, hogy megtudja, hová akarok kilyukadni.
— Mindegy, az a lényeg... — Mély lélegzetet veszek, és
remélem, hogy nem fog bolondabbnak tartani, mint
amilyennek már amúgy is tart, és kibukik belőlem: — Ava-
Romy-és-Rayne-nagynénje! — A szavak olyan gyorsan futnak
ki a számon, mintha egyetlen, nagyon hosszú szót alkotnának,
Damen pedig csak ül, és olyan higgadtnak és nyugodtnak
látszik, amennyire csak lehet
— Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy volt egy
látomásom, amikor láttam magam előtt az életüket és a
nagynénjüket Hát, őrültségnek hangzik, de a nagynénjük most
Ava. Meghalt a salemi boszorkányüldözés idején, és Avaként
tért vissza ebben az életében. — Vállat vonok. Nem igazán
tudom, hogyan lehetne ellenőrizni egy ilyen állítást.
Damen szája kis mosolyra görbül, miközben megenyhül a
pillantása. Lassan hintázik előre-hátra, és így felel:
— Tudom.
Hunyorgok, nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam.
Megmozdul, olyan közel helyezkedik, hogy a térdeink
majdnem összeérnek, és a szemembe nézve így szól:
— Ava elmondta.
Olyan gyorsan ugrom ki a hintából, hogy a láncok
hátracsapódnak és összetekerednek, egészen magasra, aztán
vissza, és szörnyű, tompa, csörömpölő hanggal pörögnek
dühödten. A térdeim bizonytalanul reszketnek, miközben
ránézek Damenre, és lassan végigmérem. Hogy képes ez a
fickó, aki azt állítja, minden eddigi életemben szeretett, Avával
barátkozni, veszélybe sodorni az ikreket, és így elárulni
engem
De ő csak néz rám, a szemében nyoma sincs aggodalomnak.
— Ever, légy szíves! — Csóválja a fejét. — Nem az van,
amire gondolsz. Összeszorítom a számat, és félrenézek,
gondolkodom, hol hallottam én már ezt Ja, igen, Ava. Úgy