Kettő

Felül a szomszédos hintára, felszárnyal magasra a levegőbe,
és azonnal felveszi az én tempómat Mennyei, csodálatos
magasságokba lendülünk, csak hogy rögtön vissza is
ereszkedjünk— az elmúlt négyszáz évi kapcsolatunkhoz
hasonlóan.
De amikor Damen várakozással teli pillantással rám néz,
tudom, hogy csalódást fogok okozni neki. Nem azért vagyok
itt, mint gondolja.
Mély lélegzetet veszek, legyűröm a gombócot a torkomban,
és megszólalok:
— Figyelj! — fordulok felé. — Tudom, hogy a dolgok
mostanában... feszültek... — Elhallgatok, mert tudom, hogy ez
aligha fedi a valóságot, de azért folytatom: — De, miután
elmentél, valami kivételesre jöttem rá, és iderohantam, hogy
elmeséljem neked. És ha a többi dolgot, legalább most, félre
tudnánk tenni, akkor szerintem ezt biztosan hallani akarod.
Damen félrebillenti a fejét. A pillantása beissza a
látványomat, a tekintete olyan mély, sötét és erőteljes, hogy a
torkomra fagy a szó.
Muszáj lesütnöm a szememet, kis köröket rajzolok a
lábujjammal a porba, és a szavakat úgy kell kilökdösnöm a
számból, amikor megszólalok:
— Tudom, hogy valószínűleg őrültségnek hangzik, akkora
őrültségnek, hogy először el sem fogod hinni, de én mondom,
nem számít, mekkora túlzásnak tűnik, teljesen és tökéletesen
igaz, a saját szememmel láttam. — Elhallgatok, rálesek, és
látom, hogy bátorítón, mégis türelmesen bólint. Ekkor
megköszörülöm a torkomat, és kezdem elölről. Vajon miért
vagyok ilyen ideges, amikor valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt
valóban megérti —Na, tudod, mindig azt mondod, hogy a
szem egy ablak a lélekre, és a múlt tükröződik benne, meg
minden. És hogy fel lehet ismerni valakit az elmúlt életeidből
pusztán azzal, hogy a szemébe nézel.