Kettő

Tizenkilenc
Nem is gondolok rá. Át sem gondolom másodszor. Csak
kaput nyitok, visszatérek a földi síkra, és Damenhez indulok.
De aztán, amikor lassítok a kapunál, meggondolom magam.
Ott lesznek az ikrek.
Az ikrek mindig ott vannak.
De mivel a kapu már nyílik, Sheila pedig boldogan int, hogy
menjek, behajtok, és a park felé fordulok. Leállítom a kocsit a
járdaszegélynél, és a hintákhoz megyek, majd elhelyezkedem a
kis ülésen. Olyan erővel hajtom meg magam, hogy tényleg
eszembe jut, hogy átfordulok-e. De nem fordulok át, csak
lengek előre-hátra, élvezem a szelet az arcomon, ahogy egyre
magasabbra szállok, és a gyomromban a kis emelkedő érzést,
amikor lefelé zuhan a hinta. Behunyom a szememet, és Dament
hívom — használom minden erőmet, ami maradt, mielőtt
felébred a szörnyeteg, és elkezdi a szokásos elfoglaltságát
azzal, hogy szabotál. Gyarapodnak a másodpercek, de nem
számolok el tízig sem, amikor Damen megáll előttem.
A levegő megváltozott, felforrósodott a jelenlététől, a
pillantása csodálatos, langyos bizsergést kelt a bőrömön. És
amikor kinyitom a szemem, hogy a szemébe nézzek — mint
amikor először találkoztunk az iskolai parkolóban —,
dermesztő és varázslatos, a teljes és tökéletes önátadás
pillanata. A háta mögött lemenő nap élénk narancssárgába,
aranyba és olyan ragyogó vörösbe burkolja, hogy úgy néz ki,
mintha belőle áradna. Belekapaszkodom a pillanatba, fogom,
amíg csak tudom. De már érzem, hogy csak idő kérdése, míg
eltompul, és ismét közömbössé válok Damen iránt.