Kettő

Kísértésbe esem, hogy visszavigyem magammal Lagunába,
de inkább ott hagyom, ahol találtam. Ez egy nyárvidéki dolog.
Nem élné túl a hazautat. Valami okból amúgy is jó érzés tudni,
hogy itt van.
Lemászom a létrán, vissza a nagyszobába. Biztos vagyok
abban, hogy mindent láttam, amit kellett, és menni készülök.
Majdnem a bejáratnál vagyok, amikor megpillantok egy
festményt, amely befelé jövet elkerülte a figyelmemet.
Egyszerű, fekete keretét néhány festett falécből szögelték össze
elnagyoltan. De a figyelmemet a témája ragadja meg, egy
vonzó, de — legalábbis a mai kor ízlésének — egyszerű nő
szépen megfestett portréja. A bőre sápadt, ajkai vékonyak, és
sötétbarna haját szigorúan hátrafésülték egy jó feszesen font
kontyba. De nem számít, milyen komoly a póz, nem számít,
milyen komor az arca, valami könnyedség csillan a szemében,
mintha csak eljátszana a maga korának rendes, visszafogott
nőalakját, mintha csak az illendőség kedvéért pózolna így,
pedig a bensőjében olyan tűz szunnyad, amit kevesen hinnének
el.
Minél tovább nézek a szemébe, annál biztosabb vagyok
benne. Megpróbálom kidumálni, meggyőzni magamat, hogy
nem lehetséges, a legkevésbé sem — a tudat alatti gyanú,
amely az elmúlt néhány hétben nem tágított tőlem, most a
szemem előtt ölt testet, olyan tisztán, olyan ijesztőn, hogy nem
lehet figyelmen kívül hagyni.
Halk hörrenésem visszhangzik a helyiségben, de csak én
hallom, miközben kiviharzom az ajtón, vissza a földi síkra.
El akarok menekülni az előttem lebegő arc elöl —messze a
múlttól, amely az imént teljes kört alkotott.