Kettő

Riley szokásos mániáinak felsorolása, amelynek utolsó
pontjáról biztosra veszem, hogy nem volt alkalma
megtapasztalni.
Épp kimennék, gondolván, hogy semmi más látnivaló nincs,
amikor megpillantok egy gyönyörű, kerek, drágaköves
képkeretet, amely a magas ruhásszekrény tetején áll.
Lábujjhegyre kell állnom, hogy elérjem. Tudom, hogy nem
lehet Romyé és Rayne-é, mivel a fényképészetet csak sokkal
azután találták fel, miután ők elhagyták Salemet. Hangosan
felhördülök, amikor ránézek a képre, és a pillantásom végigfut
a mi fotónkon.
Én, Riley és a drága sárga labradorunk, Puszedli.
A puszta látvány olyan tiszta, életszerű emléket idéz fel,
hogy úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna. Térdre
ereszkedem a padlón, nem érdekel, hogy a durva fa
összekarmolja a bőrömet, nem érdekel, hogy az arcomon
legördülő könnyek az üvegre cseppennek, és csíkos,
elmosódott lesz, és már nem a fotót nézem, hanem a fejemben
zajló eseményeket. Visszajátszom a pillanatot, amikor Riley
meg én összehajolva bohóckodtunk, Puszedli pedig izgatottan
ugatva futkározott körülöttünk.
Az egész csak percekkel a baleset előtt történt.
A legeslegutolsó rólunk készült kép.
Amelyről megfeledkeztem, mert Riley meghalt, mielőtt
letölthette volna a számítógépére.
Körülnézek a szobában, a könnyeimtől alig látok, és
puhatolózó, vékony hangon így szólok:
— Riley Riley... itt vagy... látod ezt — Vajon itt van, vajon
az egészet ő találta ki, és egy sarokból figyel elbújva
A kardigánom ujjával megtörlöm az arcomat, aztán az
üveget, és tudom, hogy ha nem is válaszol, még ha többé nem
is érem el, ezt ő csinálta. Újrateremtette ezt a fotót. Az akarta,
hogy legyen még egy emlékem arról, amin osztoztunk, és hogy
ki voltam akkor, épp egy évvel ezelőtt