Kettő

pontosan itt — kivéve persze a képmutatást, a hazugságokat és
a mérhetetlen gonoszságot.
Bemegyek a szobába. Felnézek a nehéz fagerendákra,
amelyek a mennyezetet szelik át, az ujjaimmal végigsimítok az
egyszerű, durva falakon, a bőrkötéses könyvekkel teli asztalon,
amelyek mellett gyertyák és olajlámpások állnak, hogy fényt
adjanak az olvasáshoz. Nem tudom levetkőzni a bűntudatot,
hogy belekontárkodom valamibe, belesek a magánéletükbe,
amiről nem hiszem, hogy látnom kellene.
De ugyanakkor tudom, hogy nem véletlenül vagyok itt, meg
kellett ezt találni, efelől semmi kétségem. Mert ha mást nem,
annyit jól tudok Nyárvidékről, hogy az események nem
véletlenszerűek. Valahol ezek között a falak között van valami,
amit látnom kell. És miközben belépek egy kicsi, egyszerű
hálószobába, azonnal felismerem az őket felnevelő nagynénjük
szobáját. A nőét, aki elrejtette őket itt. Nyárvidéken, hogy
megmeneküljenek a salemi boszorkánypertől — saját
borzalmas végzetétől. Az ágy keskeny, kényelmetlennek
látszik, mellette egy kis, szögletes asztal áll, rajta egy nagy,
bőrkötéses könyv és a tetején néhány szárított virág meg
gyógynövények. Egy szövött szőnyegen kívül még egy magas,
keskeny ruhásszekrény van a szoba sarkában. Az ajtó csak
annyira van nyitva, hogy lássam a benne lógó barna
vászonruhát. A szoba többi része csupasz.
Nem tehetek róla, de elgondolkodom, hogy Romy meg
Rayne vajon megteremtette-e az asszonyt, ahogy én egyszer
Dament Vajon meddig harcoltak, hogy ragaszkodjanak az
életükhöz, mire végül feladták, és megállapodtak ennél — a
múlt utánzatánál
Becsukom magam mögött az ajtót, és a padlásra vezető,
rövid létra felé indulok. Behúzom a nyakam a meredeken lejtő
mennyezet alatt, és összerezzenek, amikor a fa hangosan
felnyög alattam. Gyorsan olyan részre megyek, ahol magasabb
a mennyezet, felegyenesedem, és ránézek a keskeny ágyakra és