Kettő

gondolataim visszafelé suhannak, az első napra. Vagy
legalábbis az első alkalomra, amikor Damen megpróbálta
megosztani velem az életemet megváltoztató hírt az iskola
parkolójában. De akkor nem figyeltem. És az izgatottól is elég
messze voltam. Aztán, másodszor, amikor el akarta mesélni a
mi hosszú és bonyolult múltunkat, még mindig bizonytalan
voltam. Egyrészről úgy gondoltam, nagyon jó, hogy végre
együtt lehetünk több száz évnyi távollét után. Másrészről
viszont sok mindent fel kellett fognom. Sok mindent fel is
kellett adnom.
És míg először azt hittük, csak az én döntésemen múlik —
hogy iszom-e tovább az elixírt, és elfogadom a
halhatatlanságomat, vagy teljesen figyelmen kívül hagyom,
élem az életemet, és átadom magam a halálnak a távoli jövő
egy bizonyos pontján, most már mindketten okosabbak
vagyunk.
Most már tudjuk az igazságot a halhatatlanok
megsemmisüléséről.
Most már ismerjük az Árnyvidéket.
A végtelen űrt.
A feneketlen mélységet.
A helyet, ahol a halhatatlanok lélektelenül, magukra
maradva várnak az örökkévalóságig.
A helyet, amelytől távol kell maradnunk.
— Khmm, halló, Föld hívja Evert! — nevet Haven.
De csak vállat vonok. Más választ nem szándékozom adni.
Ez csak arra sarkallja, hogy felém hajolva így szóljon:
— Bocs, de nagyon nem értelek. — Végigmér. — Ez egész
életem legjobb napja, te meg csak a negatívumokra
koncentrálsz. Hahó! Természetfeletti képességek, fizikai erő,
kortalan fiatalság és szépség, ez számodra nem jelent semmit
— Haven, ez nem csak móka meg kacagás, ez...
— Ja, ja! — Haven, szemét forgatva hátradobja magát az
ülésben, a melléhez húzza a térdét, és szorosan átöleli a lábait.