Kettő

Bólogatok, és arra számítok, hogy ő is, de ugyanolyan furán
néz rám, és mélyebbre fúrja a bot végét a porba.
— Úgy értem, ahogy mondtam, úgy ám. Hát, szép napot
kívánok, kisasszony!
Állok és nézem, ahogy felemelt fejjel, egyenes háttal,
boldogan lóbálva a botját elsétál. Alig tudom elhinni, hogy
annyiban hagyta a dolgot, és azon gondolkodom, hogy netán a
kérdésemmel valamiképpen megsértettem.
Elég öreg a bácsi, az ikrek meg teljesen egyformák, vagyis
legalábbis, amíg itt laktak, azok voltak, és mindennap az az
iskolai egyenruha volt rajtuk, bár elképzelni sem tudom, hogy
öltöztek, mielőtt Riley rájuk talált. De volt valami abban,
ahogy a férfi mondta, olyan biztosan, határozottan... nem
tehetek róla, de jó lenne tudni, nem értek-e félre mindent, vagy
hogy ez azt jelenti, hogy Rayne komisz, megvető oldala csak
nekem van fenntartva
Remélve, hogy még meghall, mielőtt túl messzire távolodna,
utána kiáltok:
— Uram... ohm, bocsásson meg, de mit gondol, bemehetek
körülnézni Ígérem, hogy nem nyúlok semmihez.
A férfi megfordul, hetykén meglóbálja a botját, és így felel:
— Szolgálja ki magát! Nincs itt semmi, amit ne lehetne
pótolni. Megfordul és továbbmegy, én pedig belököm az ajtót,
és belépek.
A talpam alá egyszerű, piros, szövött szőnyeg simul, amely
elfojtja a régi fapadlóra nehezedő súlyom okozta recsegést.
Megállok, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, és
belesek a nagy, négyszögletű szobába, ahol néhány
kényelmetlennek tűnő, egyenes támlájú szék, egy közepes
méretű asztal és köböl rakott kandalló mellett egy fa hintaszék
áll. A kandalló teli van a legutolsó tűz hamujával. Most
sétáltam be annak a világnak a pontos másába, ahonnan Romy
és Rayne megszökött 1692-ben, csakhogy megteremtsék