Kettő

felém. Ez a ház —a nagynénjük-, a salemi boszorkányüldözés,
amely elől el akarta rejteni őket — és minden ide vezetett
— Romy és Rayne — bólint a férfi. Az arca pirospozsgás, s
olyan krumpliorra és olyan kedves tekintete van, mintha úgy
manifesztálták volna, s mintha a kocsmából hazatérő, jókedvű
angol öregurak élethű mása lenne. De mivel nem halványul el,
és nem rezzen meg a képe, ugyanazzal a barátságos vigyorral
az arcán áll előttem, tudom, hogy valódi. Talán élő, talán holt
— ebben nem lehet biztos az ember, de határozottan valódi.
— Őket keresi, ugye
Bólintok, bár nem vagyok biztos benne. Őket keresem
Ezért vagyok itt A férfira nézek, és behúzom a nyakamat,
amikor olyan furán néz rám, hogy nem tehetek róla, de
idegesen felkuncogok. Megköszörülöm a torkomat, és
megkísérlem összeszedni magam.
— Sajnálattal hallom, hogy nincsenek itt, azt reméltem,
sikerül itt találnom őket.
Bólint, mintha tökéletesen megértene, és együtt érezne
velem. Két kézzel a botjára támaszkodva így szól:
— Az asszony meg én eléggé megszerettük őket, ügyeltünk,
hogy mindig egyszerre érkezzünk. Nem tudjuk eldönteni, hogy
végül úgy döntöttek-e, átkelnek a hídon, és végeznek az
egésszel, vagy talán visszatértek. Mit gondol
Összeszorított szájjal vállat vonok, nem akarom elárulni,
hogy én már tudom a választ, és megkönnyebbülök, hogy nem
faggatózik, csak bólint, és ő is megvonja a vállát.
— Az asszony megesküszik arra, hogy átkeltek, azt mondja,
a kicsik megunták a várakozást, bárkire is vártak. De én mást
mondok. Rayne talán átkelt, de a testvérét sosem győzné meg
erről, azt a Romyt, ő aztán makacs egy teremtés.
Hunyorgok, mert biztosan félreértettem.
— Várjon, úgy érti, hogy Rayne a makacs, ugye Romy a
kedvesebbik.