Kettő

— Nem láttam őket erre hetek óta.
Megfordulok, és egy idős férfit látok az ösvény szélén állni.
Régimódi, fehér inget visel, fekete, kötött kabátot és fekete
pantallót A fénylő, kopasz fején lévő néhány ősz hajcsutakot
oldalra fésülték. A férfi egy díszesen faragott botra
támaszkodik, amely inkább a műtárgy szeretetéről árulkodik,
mintsem a fizikai szükségességéről.
Hunyorgok, nem tudom, mit kellene mondanom. Azt sem
tudom, miért vagyok itt, még kevésbé, hogy kikre gondol.
— A két lyányt, a sötét hajúakat. Ikrek voltak. Magam is
alig tudtam megkülönböztetni őket, bár az asszonynak sikerült.
A kedvesebbik, az szerette a csokoládét, sokat. — Kuncog,
mosolyog az emléken. — A másik meg, a csendesebb, a
makacs, az a pattogatott kukoricát kedvelte, nem lehetett eleget
adni neki belőle. De csak azt a tűzhelyen pattogatottat, nem a
manifesztált vackot. — Biccent, rám néz, végigmér, és egy
kicsit sem lepődik meg a modem öltözékemen. — Az asszony
kényeztette őket, bizony ám! Sajnálta őket, meg aggódott is
értük, azt mondom. Aztán, mindazok után, a sok év után csak
fogták magukat, és egy szó nélkül eltűntek. — A fejét csóválja,
de ezúttal nem nevet, még csak nem is mosolyog, csak zavartan
néz rám, mintha azt remélné, segítek megfejteni a rejtélyt.
Nagyot nyelek, a pillantásom a bejárat és a férfi között
cikázik. Felgyorsul a pulzusom, szaporán ver a szívem, és
kérdés nélkül is tudom, valahol mélyen, legbelül, hogy itt
laktak. Itt élt Romy és Rayne az elmúlt háromszázvalahány
évben.
De ettől még kell a szóbeli megerősítés, hogy biztos legyek
benne.
— Az... az Ikrekről beszél — Kavarog az agyam,
miközben az egyszerű, ismerős kunyhót nézem, annak a pontos
mását, amelyet akkor láttam, amikor Avánál találtam a
lányokat, és megfogtam Romy karját. Akkor lepergett előttem
az egész élettörténetük, az egész, képek halmazaként rohant