Kettő

Tizennyolc
Gyalogolok. Addig gyalogolok, míg már fogalmam sincs,
milyen messze járok. Addig gyalogolok, mígnem biztos leszek
abban, hogy Damen nem lát. Igyekszem eltávolodni a
gondoktól, de nem jutok messze, végül megértem a
nyolcadikos irodalomtanárom kávésbögréjén hirdetett régi
mondást: BÁRHOVÁ IS MÉGY — OTT LESZEL.
Nem sétálhatunk el a problémák elöl. Nem futhatsz soha
elég gyorsan, hogy teljesen lehagyd őket. Ez az én utam, és
egyszerűen nincs menekvés.
És ugyan Nyárvidék kellemes és remek felüdülést nyújt — a
hatása a legjobb akarattal is csak ideiglenes. Nem számít, mivel
sokáig maradok, biztos vagyok benne, hogy a dolgok
száznyolcvan fokos fordulatot vesznek abban a pillanatban,
amint visszatérek a földi síkra.
Tovább ballagok, és próbálom eldönteni, hogy álljak meg a
mozinál, és nézzek meg egy régi filmet, vagy talán menjek el
Párizsba egy szép, pihentető sétára a Szajna partján, vagy egy
gyors kirándulásra Machu Picchu romjai között, netán fussak
egyet a római Colosseum körűi, amikor néhány házacskához
érek, és megállok.
Kívülről egyszerű, visszafogott, fazsindelyes házak, kis
ablakokkal és hegyes, háromszögletű tetővel — és bár
látszólag semmi különös nincs bennük, mégis az egyik
kifejezetten vonz, mert úgy fénylik, hogy végigcsábít a
keskeny földúton, mígnem az ajtaja előtt találom magam.
Fogalmam sincs, mit keresek itt, de tépelődöm, hogy
megpróbáljak-e belépni vagy sem.