Kettő

Tizenhét
— Veled meg mi történt
Hunyorgok, mert nem tudom, hogy érti ezt, míg nem
odanézek, ahová mutat, le a sárfoltos lábamra és a papucsomra,
ami egykor metálfényű aranyszínben díszlett, de most annyira
koszos, hogy inkább foltos barna.
Homlokráncolva azonnal lecserélem egy pár szép, új
papucsra, ami pont olyan, mint a régi volt. Örömmel látom,
hogy visszatértem Nyárvidék mágikus részébe, ami sokkal
jobban tetszik, mint a korábban meglátogatott senki földje.
Felveszem a puha, orgonaszínű kardigánt, amit szintén most
varázsoltam elő, és szorosan magam köré fogom.
— Eluntam a várakozást. Nem tudtam, meddig leszel bent,
ezért elmentem egy kis... ööö, sétáltam egyet. — Megvonom a
vállam, mintha nem lenne nagy úgy, mintha mindennapi
elfoglaltság lenne egy késő délutáni séta, közben az igazság az,
hogy a furcsa, kitartó eső, a kopár fák, a lovam kóborlási
vágya, minden, csak nem az. De Jude-nak már van elég
befogadnivalója anélkül is, hogy újabb zavaró adalékot
szolgáltatnék ehhez az egész zűrzavarhoz, ráadásul kíváncsi
vagyok, mit látott odabent.
— Hogy velem mi történt, annál sokkal fontosabb, hogy
veled mi történt — Végigmérem az aranybarna rasztafürtjeitől
a papucsa gumitalpáig, és látom, hogy kívülről ugyanaz, mint
volt, de belül valami határozottan megváltozott. Az
energiájában, a viselkedésében. Egyrészt könnyedebbnek,
derűsebbnek tűnik, tele önbizalommal, mégis valahogy feszült,