Kettő

el a dolgot, és horkantva, a farkával legyezve, topogva tudatja
velem. Mély lélegzetet veszek, és mással próbálkozom. Arra
gondolok, hogy eltekintve mindattól, ami itt van, a mozikon,
kiállítótermeken, szépségszalonokon, a hatalmas és gyönyörű
épületeken kívül mi az, amit még nem láttam, és kellene
Hol van az a hely, amelyikről tényleg tudnom kell
Mire észbe kapok, a ló vágtába ugrik alattam — száll a
sörénye, suhog a farka, hátracsapja a fülét, én pedig markolom
a kantárját, és kapaszkodom az életemért. A táj elmosódik
mellettem, miközben lebukom, és hunyorgok a szélviharban.
Másodpercek alatt nagy távolságot teszünk meg egy ismeretlen
tájon, míg végül a lovam olyan hirtelen torpan meg, olyan
váratlanul, hogy átrepülök a feje fölött, bele a sárba.
Hangosan felnyerít, felágaskodik a hátsó lábaira, aztán
visszazuhan négy lábra. Horkantva, nyögve, lassan hátrál,
miközben talpra állok. Lassan, óvatosan, nem akarok semmi
hirtelen mozdulatot tenni, amitől még jobban megrémülhet.
A kutyákkal való bánásmódhoz jobban hozzászoktam, mint
a lovakéhoz. Lehalkítom a hangom, és határozottan, egyenletes
hanghordozással rámutatok az állatra:
— Marad.
A kanca rám néz, hátracsapja a fülét, és nyilvánvalóan nem
tetszik neki a terv. Nagyot nyelek, lenyelem a félelmemet, és
hozzáteszem:
— Ne menj el! Maradj, ahol vagy!
Tudom, hogy nem lesz nagy segítség, ha bármi fenyegetne,
de ettől még vonakodom egyedül maradni a nyirkos, ijesztő
helyen.
Lenézek a csupa sár rövidnadrágomra, és hiába próbálom
behunyt szemmel tisztára cserélni, letakarítani magamat,
ugyanolyan maradok. Az azonnali manifesztáció itt nem
működik.
Mélyet lélegzem, és önuralmat erőltetek magamra, szeretnék
elmenni innen, ahogy a lovam akarja, de tudom, hogy okkal