Kettő

hatalmas, régi épületre mutatok, és azt suttogja: — Hát tényleg
igazi — A szeme felderül, miközben néhány ugrással felrohan
a márványlépcsőn.
Leesett állal ott maradok a lépcső alján, miközben az ajtók
felpattannak, és ő besuhan, mire pislogni tudnék.
Az ajtókon át, amelyek nekem zárva maradtak.
Lerogyok a lépcsőre, ismét kizárva. Gondolkozom, hogy
meddig kell vajon vámom, míg végez a... nos, azzal, amit
tervezett odabent. Tudom, hogy nagyon hosszú ideig is
eltarthat, mivel, különösen egy újonc számára, a Tudás Nagy
Csarnoka túl jó, hogy ellenálljon az ember.
Felugrom, és leporolom magam. Nem vagyok hajlandó
ücsörögni, mint egy vesztes, és úgy döntök, körülnézek,
felfedezek kicsit
Mindig olyan célratörő vagyok, ha idejövök, csak ritkán
töltöm az időt — ha egyáltalán — csak úgy mászkálással.
Tudom, hogy úgy utazhatom, ahogy csak akarok —
földalattin, Vespán, még egy nagy, festett elefánton is akár,
mivel itt nincsenek korlátai a tetteknek —, így úgy döntök,
lóháton megyek. Ugyanolyan hátast teremtek, mint amilyenen
először ültem Damennel amikor legelőször csábított ide, de
ezúttal a lovam egy kanca.
Felszökkenek a hátára, és elhelyezkedem a nyeregben.
Végigfuttatom a tenyeremet a selymes, hosszú sörényen, és
megsimogatom a nyakát. Lágyan a fülébe duruzsolva
gyengéden az oldalába bökök a sarkammal, és kényelmes
sétára indulunk, amelynek nincs valódi célja. Eszembe jut, amit
az ikrek egyszer meséltek: hogy Nyárvidék álmokból épült.
Ahhoz, hogy láss vagy, csinálj valamit, legyen valamid,
tapasztalj vagy meglátogass valamit, először vágynod kell rá.
Megállítom a lovamat, és behunyt szemmel próbálok vágyni
a válaszokra, amelyeket keresek.
De mint kiderül. Nyárvidék ennél furfangosabb hely,
úgyhogy valójában semmi más nem történik, csak a lovam unja