Kettő

síkon úgy festek, mint egy rakás... De mindig, amikor
megpróbálok őszintén beszélni Damennel vagy a segítségét
kérni... A francba, még akkor is, amikor téged próbáltalak
megkérni, hogy kérd meg őt, hogy segítsen... A varázslat
irányit, a sötét mágia vagy a szörnyeteg bennem, ahogy
mostanában gondolok rá, és nem hagy beszélni. Mintha nem
akarná, hogy bármi is Roman és közém álljon. De itt,
Nyárvidéken nem állíthat meg. Csak itt lehetek a szokásos
önmagam. Ezért azt gondoltam, hogy ha idehozlak, te tudnál...
— Akkor mién nem hozod el Dament Nyárvidékre Nem
értelek. — Oldalra billentett fejjel figyel.
— Mert nem akar jönni — sóhajtom a lábamat bámulva. —
Tudja, hogy valami baj van, tudja, hogy valami nincs rendben
velem, de azt hiszi, hogy rászoktam erre a helyre, vagy...
valami ilyesmi. Mindegy, nem hajlandó velem jönni, és mivel
képtelen vagyok neki elmondani az igazságot, köti az ebet a
karóhoz, nem hajlandó megenyhülni, és ezért, hát, mondjuk
azt, hogy elég hosszú ideje nem találkoztam vele. — Nagyot
nyelek, és összerezzenek, amikor elfúl a hangom.
— És hogy jövök én a képbe — néz rám. — Menjek vissza
a földi síkra, hogy elmondhassam Damennek
— Nem — felelem, és behúzom a nyakamat, amikor
hozzáteszem: — Legalábbis még nem. Először elviszlek
valahová, és ha képes leszel bemenni... — Minden eshetőség
ellenére remélem, hogy így lesz. — Akkor szeretném, ha
helyettem keresnél segítséget... megoldást a problémámra. És
tudom, hogy őrülten hangzik, de hidd el, hogy csak annyit kell
tenned, hogy vágyod a választ, és az jönni fog. Én is
megtenném, ha tudnám, de én... én már... már nem látnak ott
szívesen.
Jude végignéz rajtam, és bólint. Továbbindulunk egymás
mellett, amikor megszólal:
— Szóval, hol van ez a hely — Az arcára kiül a csodálat,
amikor a pillantása követi az ujjamat, amellyel a gyönyörű,