Kettő

amelyre eddig nem gondoltam. Remélve, hogy mindkettőnknek
hasznára válik, és imádkozva, hogy ne kövessek el még egy
óriási baklövést, így szólok:
— Mi lenne, ha itt hagynánk ezt a helyet Mutatni akarok
valamit.
— Ennél jobbat — Kirántja az evezőt a villából, és
meglóbálja a levegőben.
Bólintok, behunyom a szememet, és gyorsan visszatérünk a
hatalmas, illatozó mezőre, ahol Jude-ra visszakerül a kifakult
farmer, az Om-jellel díszített póló és a papucs, amelyben
elindult, én pedig megszabadulok a díszes, fűzős ruhától a
levágott szárú farmerom, trikóm, szandálom kedvéért, aztán a
folyó mentén az úton felvezetem Jude-ot, végig a sikátoron és a
Tudás Nagy Csarnoka felé vezető körútra.
Felé fordulva így szólok:
— Be kell vallanom valamit.
Jude szemöldöke várakozással emelkedik fel.
— Nem csak... nem csak azért hoztalak ide, hogy
meggyógyítsalak. — Megáll, és úgy néz rám, hogy én is
megtorpanok. Mély lélegzetet veszek, tudom, hogy itt a
lehetőség, ez az egyetlen hely, ahol ki tudom mondani.
Megfeszítem a vállamat, felszegem a fejemet, és ki mondom.
— Valójában szükségem van rád, hogy megtegyél valamit...
valamit értem.
— Rendben — hunyorog rám. A pillantása kedves, türelmes,
és várja, hogy előrukkoljak a mondandómmal.
— Tudod, az van, hogy... — Tekergetem a lópatkós
kristálykarkötőt körbe-körbe, és alig birok a szemébe nézni. —
Hát, mostanában az a varázslat, amiről beszéltem, a varázsige...
rosszabbodik. Minden jó, amikor itt vagyok, de a földi síkon...
csak egy roncs vagyok. Olyan, mint valami betegség. Roman
gondolata felemészt, és ha esetleg nem vetted volna észre, a
külsőm kezd hasonlítani a lelkiállapotomra. Lefogytam, nem
tudok aludni, és nem tudok kijönni belőle... otthon, a földi