Kettő

egy tökéletes szájból szájba lélegeztetéssel. Ezek után a hölgy
nem csupán az osztatlan rajongását, hanem egyik lenyűgöző
ajándékot kapta a másik után, míg végül felhagyott az
elérhetetlen szereppel, és beleegyezett, hogy feleségül megy
hozzá. És tudod, hogy végződik a történet, igaz
Nemet intek. A torkom forrón szorul össze, képtelen vagyok
beszélni. Tudom, hogy a tudata ártalmatlan tündérmesét kreál,
de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez a mese sokkal
mélyebben gyökerezik, mint gondolja.
— Nos, hosszú, fényűző életük volt, és eszelősen boldogok
voltak, míg öregkorukban meg nem haltak, és újjá nem
születtek, hogy aztán újra és újra egymásra találjanak.
— És a gondolás Mi történt vele... veled — kérdezem, de
nem tudom, akarom-e hallani. — Biztosan kapott valami
jutalmat, hogy összehozta a két lelki társat
Jude vállat von, félrenéz, és ismét evezni kezd.
— A gondolásnak az a sorsa, hogy ugyanazt a szánalmas
jelenetet élje át újra meg újra, hogy újból azt akarja, ami
valami másnak rendeltetett. Ugyanaz a forgatókönyv, más-más
idő és helyszín. Az élettörténetem — vagy az életeimé is akár.
És ugyan felnevet, de nem tudok vele nevetni. A magányos
emberek kényszerű nevetése ez, amiben az igazság súlya nem
sok helyet hagy a humornak. A kis történet olyan hihetetlenül
közel jár az igazsághoz, hogy meg sem tudok szólalni.
A pillantásom végigsiklik rajta, gondolkodom, hogy
elmondjam-e neki az igazat... magamról... rólunk... De mi jót
tennék vele Talán Damennek igaza volt, amikor azt mondta,
nem arra rendeltettünk, hogy emlékezzünk az elmúlt életeinkre,
és hogy az élet nem egy forráselemzés-doga, amihez
használhatod a tankönyvet. Mindenkinek megvan a maga
karmája, a saját akadályai, amelyeket le kell győznie, és úgy
tűnik, tetszik vagy sem, én Jude egyik ilyen akadálya vagyok.
Megköszörülöm a torkomat, és úgy döntök, véget vetek az
egésznek, és a jövetelünk harmadik okára ugrom. Arra,