Kettő

— Sosem jártam ott. Gondoltam, király lehet De ha valami
mást szeretnél...
És mielőtt tiltakoznék, és elmondanám, hogy élvezze csak a
fantáziáját, amíg lehet, egy gondolában találom magam,
Velencében. Díszes, rózsaszín és elefántcsontszínű estélyi ruha
van rajtam, drágakövek a nyakamon. Egy halom vörös
bársonypárnán fekszem, és felnézek az utunkat szegélyező,
lenyűgöző épületekre. Lopva Jude-ra pillantok, aki fekete
nadrágban, csíkos trikóban és a velencei gondolások
hagyományos szalmakalapjában kormányoz a nyugodt, csendes
vízen.
— Hé, elég jó vagy ebben! — nevetek fel. Elhatározom,
hogy túlteszem magam az iménti holland frászon, és arra
koncentrálok, ahol most vagyunk. Behunyom a szemem, és
könnyű szellőt adok a képhez — amely a vízbe sodorja Jude
szalmakalapját.
— Olyan természetesnek érződik — szól, és egyetlen
pillanatnyi fennakadás nélkül új kalapot varázsol a fejére. —
Előző életemben egy ilyen fickó lehettem, akinek valami
elintézetlen ügye maradhatott hátra. — Abbahagyja az evezést,
és a póznára támaszkodik. — Ha tényleg azért születünk meg,
hogy kijavítsuk a hibákat, amelyeket a múltban vétettünk, és
hogy a megvilágosodás felé menjünk tovább, akkor talán
egyszer, nagyon régen, egy gyönyörű hölgyet csónakáztattam,
és annyira elvonta a figyelmemet a szépsége és a bája, hogy ez
az izé felborult, és valaki megfulladt.
— Ki fulladt meg —kérdezem feszülten, sokkal
komolyabb hangon, mint szerettem volna.
— Én — sóhajt fel drámaian, majd nevetve hozzáteszi: —
Mi új van ebben A hölgyet gyorsan kimentette egy magas,
sötét hajú, jóképű nemesember, aki magas rangú és gazdag
volt, és aki, ahogy az lenni szokott, történetesen egy sokkal
nagyobb csónakban ült. És miután gyorsan a fedélzetre húzta
és megszárítgatta őt, a francba, biztosan még újra is élesztette