Kettő

alacsony derekába. Hirtelen eláraszt az a nyugodt, békés érzés,
amelyet a közelében mindig érzek, és gyorsan félrenézek. —
Hidd el, sokkal jobb, mint az álom! — Arra gondolok, hogy az
én álmaim mostanában rémálmok.
És most Ledobja a deszkát a homokba, és rám néz.
Vállat vonok.
— Ez a te pillanatod, szóval tényleg csak tőled függ. Ha ki
akarsz próbálni valamit, részemről mehet. — Próbálok
segítőkész lenni, támogatni őt, de az igazság az, hogy minél
tovább akar itt maradni, annál hosszabb ideig lesz ürügyem
arra, hogy elkerüljem a földi síkot, ahol minden problémám
vár.
Mély lélegzetet vesz, és behunyja a szemét. Eltűnik a deszka
és a strand, helyette egy Indy 500-as versenypályán vagyunk.
Jude halált megvető sebességgel száguldozik a pályán, én
pedig a lelátó tetején ülve biztatom. És amikor épp arra
gondolok, még egy egyhangú kört nem birok ki, a helyszint
egy bájos kávézóvá változtatja a sydney-i kikötőben, ahonnan
első osztályú kilátásunk nyílik a hidra, a vízre és mögötte az
operaházra.
Jude felemeli a poharát, én pedig így szólok:
— Nem hittem, hogy bírod az Indycart. Vállat von.
— Nem is. De akkor kell kipróbálni, amikor lehet, nem
Belekortyolok az üdítőmbe, és fintorgok az édes íztől.
Jobban kedvelem már az elixír kesernyésségét. Figyelem,
ahogy a csillogó, ausztrál vizek helyett hirtelen szélmalmok,
tulipánok és csatornák tűnnek fel — ami csak egyet jelenthet.
—Amszterdam — reszket a szó a torkomban. Eszembe jut a
közös múltunk, amikor ő még Bastiaan de Kool volt, én pedig
a múzsája. Nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy vajon ő is
érzí-e Most, hogy itt vagyunk, azok. a régi emlékek valahogy
visszatérnek, holott nálam sosem így működött.
Jude vállat von. Meglepi a reakcióm, és így szól: