Kettő

Óvatosan cenzúrázom a másik, sokkal nyomósabb okot,
még pedig azt, hogy magamat is meggyógyítsam.
— A gondolatok energiából állnak — teszem hozzá, mert
látom a meglepett arckifejezését. — Érzékeled őket, hallod
őket, még teremtesz is velük. De ha inkább visszamennél a
kórházba, akkor boldogan kinyitom a kaput...
Jude rám néz, beszélni akar, de meggondolja magát, és csak
gondolja helyette. Először behunyja a szemét, mintha
összpontosítani próbálna, de gyorsan rájön, hogy milyen
könnyű és egyszerű minden. Egyenesen rám néz, és hagyja,
hogy a szavak egyenesen az agyamba áramoljanak:
— Nem hiszem el, hogy eddig vártál, hogy idehozz! Nem
hiszem el, hogy hagytál így szenvedni!
Felnevetek, és egyetértően bólogatok, mert tudom, hogy a
legjobb jóvátétel, hogy megmutatom, mi minden lehetséges
még itt.
— Hunyd be a szemed! — kérem, és figyelem, ahogy
gondolkodás nélkül szót fogad, annyira megbízik bennem.
Nem tehetek róla, de elpirulok. — Most gondolj valamire, amit
szeretnél, bármire, és legyen biztos, hogy tényleg akarod, mert
egy pillanat múlva a tiéd. Felkészültél
Alig tudom befejezni a mondatot, és máris egy rózsaszín
homokú tengerparton ülök, és nézem, ahogy Jude belegázol a
világ legcsodálatosabb kék vizébe, és a világ legtökéletesebb
hullámain lovagol.
— Láttad azokat a csőhullámokat — kiált felém, miközben
a hóna alá dugott deszkával kilábal a vízből. — Elképesztő!
Biztosan nem álmodom
Mosolygok, és eszembe jut az első nyárvidéki
kirándulásom, és hogy mennyire elbűvölt. És mindegy,
hányadszor jövök vissza, a manifesztáció csodája sosem vásik
el.
— Nem álmodsz. — Mosolyogva figyelem, ahogy a hajából
csöpögő víz végigfut a mellkasán a fekete-szürke szörfnadrág