Kettő

Tizenhat
Átesünk a kapun, és egymás mellett érünk földet azon a
csodálatosan buja fűszőnyegen, aztán fürgén talpra állunk. Az
első, amit teszek, hogy Jude-hoz fordulok, a karjára mutatok,
és így szólok:
— Nézd!
Lenéz, és elkerekedett szemmel nézi csupasz karját, majd
engem, és nem egészen érti.
— A metafizikai tanulmányaid során biztosan említette
valaki Nyárvidéket — mosolygok rá. Az arcom és a vállam
megkönnyebbül — minden könnyebbé válik —, megszabadul a
bennem élő szörnyetegtől, nem számít, hogy csak ideiglenesen.
Jude körülpillant, átkémlel a homályos, csillámló párán át a
reszkető fákra, az érett, lédús gyümölcsöktől nehéz ágakra, a
nagy, színes, lüktető szirmú virágokra és a gyorsan futó,
szivárványszín patakra.
— Ez az — kérdezi csodálattal az arcán. — Tényleg
létezik
Bólintok, és minden rossz előérzetem, amit azzal
kapcsolatban tápláltam, hogy idehozom őt, hirtelen elmúlik.
Avát rossz ötlet volt iderángatni, de az nem jelenti azt is, hogy
Jude-dal ugyanaz történik majd. Ők ketten teljesen mások. Jude
más. Sokkal érettebb, mint azt Ava valaha is remélhetné, hogy
lesz.
— Hogy miért hoztalak ide — nevetek, mert azonnal
kiolvasom a kérdését, amelyet fel akar tenni. A válaszom
telepatikus: Természetesen azért, hogy meggyógyulj!