Kettő

Olyan gyorsan kerülöm meg az asztalt, és termek Jude
oldalán, hogy pislogni sincs ideje. Az ujjaim megragadják a
karján a szürkülő gipszet, és nincs más lehetőségem, csak hogy
kimondjam:
— Ha azt akarod, hogy elvigyelek az orvoshoz, most kell
mennünk... Nem várhatok! Jude talpra kecmereg, aggodalmas
kifejezés ül az arcán, amikor rám néz:
— Ever, ne sértődj meg, de nem hiszem, hogy szeretnék
beszállni a kocsidba. Kissé... tébolyodottnak tűnsz, és még
finoman fogalmaztam. — Összedörzsöli az ajkait, és megrázza
a fejét. Tengerzöld szemével rám néz, hogy valami kapcsolatot
teremtsen, de semmi értelme. Elvesztem, fuldoklóm, már
majdnem... —Komolyan gondolom, hogy ki kéne menned,
szívni egy kis friss levegőt, mélyeket lélegezni... tényleg, el
fogsz ámulni, hogy milyen jól fogod érezni magad.
De akármilyen kedvesen hangzik, és bármennyire jót akar
is, jobbat tudok. Az odakint az utolsó hely, ahol lennem
kellene. Ott van Roman, és közeledik, minden pillanattal
közelebb van. Amúgy pedig nem kifejezetten erre gondoltam,
amikor azt mondtam, mennünk kell. És bár nem igazán
gondoltam át, nem mérlegeltem a dolog mellett és ellen
felhozható érveket, mióta pár napja először eszembe jutott,
nem vesztegethetjük az időt, mert nem számít, mi történik ott,
itt maradni sokkal rosszabb.
Dörömbölő szívvel, doboló pulzussal és a kitartóan
közeledő Romannel... szorosabban markolom Jude gipszét,
mindezek ellenére remélve, hogy ezt az ütőkártyát bevethetem,
ha minden más cserbenhagyott.
Remélem, hogy még el tudom érni az egyetlen helyet, ahol
még önmagam vagyok.
Figyelem riadt, zavarodott tekintetét, és tudom, hogy ha
nem cselekszem gyorsan, késő lesz.
Késő lesz mindannyiunk számára.
Romannel leszek.