Kettő

mostanában, csak dolgozol. — Leteszi a lábát a padlóra, és
felém hajol, bekötözött karjait az íróasztalra teszi. — Rájöttél
egyáltalán, hogy odakint nyár van Nyár Laguna Beachen! A
népesség fele olyan álommelóról ábrándozik, amit te alig
veszel észre. Hidd el, ha nem lennék így betekerve, odakint
lennék, szörföznék, és élveznék minden szabad pillanatot. Nem
beszélve arról, és javíts ki, ha tévedek, hogy ez az első nyarad
itt.
Mély lélegzetet veszek. Eszembe jut, hogy a múlt nyarat
sebesülten, kórházban, elárvultan és újonnan szerzett
paraképességeimmel töltöttem, naivan azt gondolva, hogy a
dolgok a lehető legrosszabbra fordultak számomra. Alig tudtam
elhinni, hogy már egy év is eltelt, mióta megváltozott az egész
életem.
— Majd én foglalkozom az üzlettel. Még a dokihoz is el
tudok menni egyedül, kit izgat, ha elkésem De légy szíves,
tégy magadnak egy szívességet, és tarts egy kis szünetet! Az
egész világ odakint várja, hogy felfedezd, és ez a rengeteg idő,
amit idebent töltesz... hát, nem egészséges.
Állok előtte, reszkető kézzel, remegő testtel és akadozó
lélegzettel — az egészségtelen életmód két lábon járó
hirdetőtáblájaként, és kétségbeesetten kutatok a szobában a
lehetséges menekülési út után.
— Ever, jól érzed magad — hajol közelebb Jude.
Nemet intek, mert beszélni képtelen vagyok. Roman odakint
van. Érzem, ahogy közeledik. Most jött ki az üzletből, és sétál
az utcán, egyenesen felém tart. És tudom, hogy csak idő
kérdése, talán még egy perc, vagy legfeljebb kettő, és a régi
énem eltűnik, teljesen felemészti a bennem élő szörnyeteg.
Elfehéredő, csontosán kitüremkedő ujjpercekkel
megmarkolom az asztal szélét, hogy megtámaszkodjak.
Megrémülök, hogy így lát, és el kell tűnnöm innen, mielőtt túl
késő lesz...