Kettő

elég röhejes vagyok Jude szemében, úgyhogy mit számít még
egy — Gondolod, hogy talán át akarna jönni, de képtelen rá
— Jude rám néz, és már mondani akar valamit, amikor
felemelem az ujjamat, és folytatom: — És nem úgy értem,
hogy nem tud, vagy nem talál rá módot, hanem inkább, nem
tudom, talán nem engedik Talán valaki vagy valami
megállítja
— Lehet. — Olyan lezseren és könnyedén von vállat, hogy
nem tudom, most egyetért-e, vagy csak a kedvemben akar
járni. Nem akarom átengedni az érzéseimet a rideg,
elkerülhetetlen ténynek, hogy kísértetkishúgom feladta, hogy
túlságosan lefoglalják a túlvilági elfoglaltságai ahhoz, hogy
kijöjjön játszani. — Előfordult az álmaidban — kérdi Jude
érdeklődve, a reménykedés határán.
— Nem — felelem tétovázás nélkül. Nem akarok arra a
zavaró álomra gondolni, amiben Dament üveg mögé zárták, és
Riley oldalt állt, engem kényszerítve, hogy figyeljek, ne
forduljak el.
— Szeretnéd megpróbálni elérni őt most — Jude rám néz,
oldalra billenti a fejét.
De én csak megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Persze,
hogy szeretném elérni őt — nagyon szeretném. Ki ne szeretné,
ha meglátogatná az imádni valóan komisz, halott kishúga De
amikor arra gondolok, milyen állapotban vagyok, kizárt, hogy
meg tudom csinálni. Még ha valahogy segíthetne is, amit
komolyan kéllek, de attól még, ha tudna is, nem bírnám ki, ha
így látna. Nem akarom, hogy tudja, mit tettem. Hogy mivé
váltam.
— Most... most nem igazán szeretném—felelem, és
megköszörülöm a torkomat.
Jude hátradől a széken, keresztbe veti a lábait. A pillantása
könyörtelen, egy pillanatra sem ereszti az enyémet.
— Pontosan mire készülsz —kérdezi összeráncolt
homlokkal, mint aki valóban aggódik. — Mást sem csinálsz