Kettő

hogy ki vagyok, hogy ő kicsoda, és hogy mit veszíthetünk, ha
hagyom győzni a szörnyeteget.
Még mielőtt meggondolhattam volna magam, futásnak
eredtem. Egészen hazáig, vissza az ágyamba, ahol
verejtékezve, reszketve feküdtem, és mindent elkövettem, hogy
elfojtsam az emésztő vágyat, hogy kioltsam magamban a sötét
lángot.
A lángot, ami éget, s ami minden egyes nappal egyre
erősebb és forróbb.
A telhetetlen tüzet, amely mindent felemészt, ami az útjába
kerül — a józan ész apró csillanását, a törékeny kapcsolatomat
a vágyott jövőmmel, és minden mást, amely Roman és közém
áll.
És épp, mielőtt elaludtam volna, rádöbbentem, hogy mi a
legrosszabb. Hogy mire ez megtörténik, már olyan messze
leszek, hogy nem is érzékelem majd, hogy elbuktam.
Jude belép a szobába, és ledobja magát a székre —
szándékosan, jelentőségteljesen. Nyilván azt akarja, hogy
észrevegyem.
— Hogy ment — morgom a fejemet felemelve az asztalról,
ahol az elmúlt egy órában nyugodott. A kezem és a lábam még
mindig remeg, még mindig küzdök, hogy elfojtsam a sürgető
kényszert, amely akadályoz.
— Ezt én is kérdezhetném — méreget lassan. — Van
valami előrehaladás
Vállat vonok. Ténylegesen megvonom a vállam, és
felnyögök. Amit elegendő válasznak érzek. Figyelek, hogy az
ölemben tartsam a kezemet, hogy ne lássa, és ne vegye észre a
reszketésemet.
— Még mindig a titkosírást próbálod megfejteni
Kurtán pillantok rá, aztán behunyom a szemem, és nemet
intek. A könyvei már feladtam. Ettől csak rosszabbra fordulnak
a dolgok.