Kettő

Nem láttam őt Miles bulija óta, amikor kipattantam a
kocsijából, és elmentem Nyárvidékre. Nem hívtam vissza. Nem
nyitottam neki ajtót. Alig vettem észre a rengeteg
tulipáncsokrot, amelyekkel most teli van a szobám. Tudom,
hogy nem érdemlem meg a virágot, nem érdemlem meg
Dament sem, míg nem találok ki valamit, hogy helyrehozzam a
dolgokat. Míg nem jövök rá, hogy kérjem a segítségét, vagy
hogy megkérjem Jude-ot, hogy szóljon neki. De ahányszor
csak belekezdek, a vadállat közbelép — nem hajlandó semmit
sem közém és Roman közé engedni. És igazából tudom, hogy
nemcsak az időből futok ki, hanem azokból a helyekből is
kevés van, ahol a megoldást kereshetem. Jude kutatásának
semmi eredménye nem volt, és minden, amit eddig
kipróbáltam, teljes és abszolút bukás volt. És ha a múlt este
utal valamire, akkor a helyzet ennél csak rosszabb lesz.
Sötétségre nyitottam ki a szemem, a sűrű, tengerparti ködön
még a hold ezüstös fénye sem hatolt át. De én mégis felkeltem,
kisurrantam a házból. Mezítláb, egy vékony vászon
hálóingben, a fejemben egyetlen céllal. Akár egy alvajáró, úgy
vonzódtam Roman házához — mint Drakula egyik túlbuzgó
menyasszonya.
Gyorsan, erőfeszítés nélkül haladtam a csendes, üres
utcákon, és csak az ablaka alatt álltam meg, amikor
lekuporodtam, és belestem a redőny résén. Azonnal
megéreztem Haven jelenlétét, tudtam, hogy odabent van —
valahol és élvezi azt, aminek az enyémnek kellene lennie.
Az agyam pörgött, szédelgett, a testem pedig kielégítetlen
éhségtől és vágytól sajgott. A bestia őrjöngött bennem, hogy
hagyjam abba a gondolkodást, és mozduljak — törjem be az
ajtót, és semmisítsem meg a lányt. És éppen készültem
megtenni, megmozdulni, amikor ő is megérzett engem. Az
ablak felé viharzott, olyan kemény tekintettel, olyan
fenyegetőn, hogy arcul csapott a józan ész — emlékeztetett rá,