Kettő

Jude megáll. Megáll, amikor pedig tovább kéne mennie. De
úgy, hogy gyakorlatilag hozzászögez a falhoz. A szeme úgy
kutatja az arcomat, hogy az mindig nyugalommal áraszt el —
az első nyugodt napom óta. Mióta elhagytam Nyárvidéket.
Nyárvidék után csak Avára tudtam gondolni, és arra, hogy
sikerült bejutnia. És ugyan csak pár pillanat az egész, mert Jude
hamarosan továbbmegy és leül, a hatása, a jelenléte
megnyugtató töltése itt marad.
— Vagy nagyon sokat gyakorol, vagy komoly mágikus
tehetsége van — mondja, miközben két ép ujjával megfogja a
dobozt a blokkokkal, és szerencsétlenül elkezdi átlapozni
azokat. — Bár eléggé csőlátó, úgyhogy inkább az előbbi.
Hunyorogva próbálom felidézni, mit tudok Honorról, de
azon kívül, hogy Craig barátnője és Stacia morcos örök barátja,
nem sok jut eszembe.
Jude-ra nézek, és azon gondolkodom, hogy elmondjam-e,
mit láttam, amikor a minap belestem a lány fejébe. Honor
szándékai nem teljesen tisztességesek. De nem mintha Stacia
tett volna nekem (vagy bárki másnak, ha már itt tartunk)
akármilyen szívességet, szóval ki vagyok én, hogy beleszóljak
— Mikor kezdődik az órád — kérdezem, elhatározva, hogy
a gyakorlati kérdéseknél maradok. Elindulok a hátsó szobába.
— Egy óra múlva. Miért — néz rám a válla fölött.
— Hátul leszek, ha kellenék— felelem, belépek az irodába,
és becsukom magam mögött az ajtót. Előveszem a
rejtekhelyről az Árnyak könyvét, és lecsapom a régi fa
íróasztalra. Egy pillanatig mély, tisztító lélegzetet veszek, aztán
a könyv fölé hajolok, végigfuttatom az ujjaimat a címlap
díszes, arany feliratán. Gondolkodom, hogy csináljam-e, vagy
sem.
Amikor legutóbb kinyitottam a kötetet, a dolgok nem
sikerültek túl jól. És most, hogy tudom, hogy Romannek köze
van hozzá... nos, már nem tudom biztosan, hogy bízhatom-e
benne. Mert ha Roman tényleg felelős azért, hogy az én