Kettő

hülyeség. De már nem csinálom. Nem nagyon van időm ülni,
és a lélegzetemet figyelni, miközben körülöttem összeomlik a
világ.
— Tényleg vissza kéne szoknod rá, tudod. Valóban segít
egyensúlyban maradni és gyógyulni, nem beszélve arról,
hogy...
— És téged meggyógyít — nézek célzatosan a karjaira.
Még mindig tépelődöm, hogy megvalósítsam az ötletemet, ami
a múlt éjjel támadt, gyarapítom a pro és kontra érvek sorát, de
még mindig nem jutottam közelebb a döntéshez.
— Kicsit későbbre vár az orvos, úgyhogy gondolom, kiderül
— vonja meg a vállát. Végignéz rajtam, és hozzáteszi: — És ha
már... — Találkozik a pillantásunk. — Azon gondolkodtam, el
tudnál-e vinni. Mehetnék busszal is, de akkor rövidebbre
kellene fognom az órát, és azt inkább nem tenném, tudod.
— Órát — nézek rá. Nem emlékszem ilyesmire.
— Hát tudod, Médiumi Képességek Fejlesztése,
kihangsúlyozva az önismeretet és a wiccát, biztosan emlékszel
—nevet.
Bólintok, és felállok a székről, örömmel adom át a helyem.
— Hogy megy egyébként — Megkerülöm a pultot, hogy
leülhessen.
— Jól — biccent. — Honor barátnőd nagyon tehetséges.
Megállok. Abbahagyok mindent. Most már minden
idegszálammal figyelek.
— Honor Megvonja a vállát
— Ja, tudod Azt hittem, barátnők vagytok.
Nemet intek, eszembe jut, mit tudtam meg az utolsó napon
az iskolában Honor terveiről a nagy, Stacia ellen irányuló
trónfosztásra.
— Osztálytársak vagyunk — vonok vállat a falnak
támaszkodva, hogy Jude elmehessen előttem. — Nem
kifejezetten barátok. Hidd el, nem mindegy!