Kettő

Tizenöt
— Hahó!
Felnézek, és meglepetésemre Jude áll előttem. Annyira
elmerültem a munkában, hogy meg sem hallottam, hogy
belépett.
— Ezt hogy csinálod — hunyorgok az auráját figyelve,
amely szép, kék árnyalatban ragyog.
— Mit csinálok — Nekidől a pultnak, és végigmér.
— Mindig sikerül így mögém lopóznod! — A pillantásom
megállapodik fekete pólóján, kíváncsi vagyok, ma ki van
soron. — Mi az — intek a póló felirata felé.
Behunyja a szemét, és felemeli a két kezét, próbálja a
hüvelykujját a mutatóujjához görbíteni, de kevés sikerrel, végül
feladja, és így szól:
— Ommmmmmm. — A hang a rekeszizma mélyéről
hangzik fel. Rám lesve hozzáteszi: — Ez a létezés hangja. Az
univerzum hangja.
Az orromat ráncolom, mert fogalmam sincs, hová akar
kilyukadni.
— Az univerzumot vibráló, lüktető energia alkotja, igaz
Bólintok.
— Azt mondják.
— Jó, tehát az Omról azt gondoljuk, hogy ennek az
energiának a hangja, a végtelen, kozmikus energiáé. Sosem
hallottál még erről Nem szoktál meditálni
Vállat vonok. Valamikor meditáltam. Megtisztítottam az
aurámat. Elképzeltem, hogy a talpamból gyökerek nőnek a
talajba, a Föld középpontja felé, meg mindenféle jóérzés-