Kettő

Felállok, reszketegen, nem érzem jól magam, de megteszek
mindent, hogy neki ne mutassam. Elhatározom, hogy ott
hagyom, nem vagyok hajlandó újabb hazugságokat
végighallgatni.
— Nem ittam meg az elixírt, Ever... én... Visszafordulok, és
haragtól villogó szemmel így szólok:
— Hihetetlen vagy! Dehogynem ittad meg az elixírt! Hahó,
visszajöttem Látod — ráncigálom meg a pólómat, és
fejcsóválva hozzáteszem: — Úgy tűnik, semmi sem úgy ment,
ahogy elterveztük. Nem, bocsánat, talán nem úgy ment, ahogy
én terveztem, de határozottan úgy sikerült, ahogyan te
eltervezted. Magára hagytad Dament, miközben ő gyenge volt
és védtelen, épp úgy, ahogy végig tervezted. Ott hevert,
sebezhetőn, haldoklott, épp ott, ahol Roman elérhette. Aztán,
ha ez még nem lett volna elég, ti ketten összefogtatok akkor
éjjel, és főztetek egy finom kis nadragulyateát Havennek. —
Megrázom a fejem. Miért foglalkozom egyáltalán ezzel, vagy
Avával Már épp eleget vett el tőlem. Nem kellene még többet
adnom neki.
Lemegyek a lépcsőn. Ólomból vannak a lábaim, mintha
vonakodnának szót fogadni az agyam által küldött világos
jeleknek.
Erőlködöm, hogy egyiket tegyem a másik elé, amikor Ava
utánam szól:
— Bárcsak ne tennéd ezt! Bár adnál egy esélyt, hogy
megmagyarázzam!
De egy vállrándítással lerázom magamról, és megyek
tovább. A vállam fölött szólok vissza.
— Aha, jól van, hát nem kaphatjuk meg mindig, amit
akarunk, emlékszel a dalra, nem Ava áll mögöttem, olyan
csendben és mozdulatlanul, hogy nem tehetek róla,
visszanézek, hogy mire készül. Az izmaim megfeszülnek, ha
esetleg meg akarna támadni, és meglepetten látom, hogy