Kettő

Kettő
Haven bevágódik a kocsimba, szorosan az ajtóhoz lapul,
és felhúzza a lábát az ülésre. Miközben kiállok a parkolóból az
utcára, a homlokát ráncolja, engem bámul, és morog, egy
komplett panaszlitániát.
— Első szabály — pillantok rá, és kisöpröm az arcomból
hosszú, szőke hajamat. Nem vagyok hajlandó odafigyelni a
nyíltan ellenséges tekintetére. — Nem-mondhatod-el-senkinek!
— Elhallgatok, hogy a szavak elérjenek hozzá, aztán
hozzáteszem: — Komolyan. Nem mondhatod el anyukádnak,
apukádnak, se Austin öcsédnek...
— Ugyan már! — Mocorog, keresztbe teszi, majd kinyújtja
a lábát, a ruháját ráncigálja, és olyan feszülten és idegesen
rázza a lábát, hogy látszik, alig bírja ki mellettem. — Amúgy is
alig beszélek velük— néz rám rosszallón. — Egyébként pedig
ismétled magadat. Ezt már világosan eldaloltad nekem.
Úgyhogy rajta, tovább, essünk túl rajta, hogy kiszállhassak
innen, és elkezdhessem az új életemet!
Nagyot nyelek. Nem hagyom, hogy siettessen vagy
eltántorítson. Ránézek, amikor megállok egy lámpánál. Azt
akarom, hogy felfogja a fontosságát annak, amit mondok.
— És ez Milesra is vonatkozik. Semmilyen körülmények
között nem mondhatod el neki. Haven a szemét forgatja, és a
gyűrűjével játszik, tekergeti a középső ujja körül, látni való,
hogy nagy a kísértés, hogy felmutassa.
— Jó. Nem mondhatom el senkinek. Vágom — motyogja.
— A következőt, légy szíves!