Kettő

Bezárták előttem az egyetlen helyet, amely segíthet
helyrehozni a zűrzavart, amelyben ülök.
Még akkor sem mozdul az ajtó, amikor próbálom
újravetíteni a képeket abban a sorrendben, amelyekre
emlékszem. A Tudás Nagy Csarnokát nem bolondíthatja el egy
hozzám hasonló, alacsony rendű lény.
Lerogyok a lépcsőre, és a tenyerembe temetem az arcomat.
Alig tudom elhinni, mivé váltam, hogy milyen mélyre
süllyedtem. Vajon ilyen érzés a padlóra kerülni Nyárvidék
kitaszítottjának lenni a lehető legrosszabb.
— Elnézést!
Oldalra húzódom, és magam alá húzom a lábamat. Vajon
Miss Hegyesorrú Csizma miért nem tud egyszerűen kikerülni
Komolyan, talán százhetvenöt centi ha vagyok, nem hiszem,
hogy akkora helyet foglalnék el.
Az arcomat még mindig a tenyerembe rejtem, nem akarom,
hogy meglásson valami felsőbbrendű, nyár vidéki betolakodó,
akinek bejárása van minden nagyobb épületbe, amikor:
— Várjunk csak... Ever, te vagy az Megdermedek.
Ismerem ezt a hangot. Túl jól ismerem.
Lassan felemelem a fejem, vonakodom Ava szemébe nézni.
A sűrű, vörösesbarna haja, nagy, barna szeme puszta látványa
felkavar valamit bennem— valamit, amit nem tudok igazán
megragadni, nem igazán van értelme. De nem mintha
számítana, hisz valójában ő az utolsó, akit ma látni akarok,
vagy ha már itt tartunk, akármikor máskor. De miért van itt,
miért pont most, nem kaptam még elég büntetést
— Próbálsz bejutni — kérdezem gúnytól csöpögő hangon,
miközben nyers pillantással végigmérem. Miután kimondom,
rádöbbenek, hogy én is épp azt próbáltam pár pillanattal
ezelőtt, és rémülten látom, hogy olyan mélyre süllyedtem, hogy
most egyenlő vagyok Avával.
Letérdel mellém, és félrebiccentett fejjel vizsgálgat.