Kettő

eltűntek. És azt kívánom, bár így láthatna Damen, a régi
énemmel, amilyen voltam. Elszomorít, hogy az utolsó emléke
rólam az a szörnyű teremtés. A szörny, akit én alkottam. Ha
beleegyezett volna, hogy velem jön, mindent
megmagyarázhatnék neki.
Átsétálok a reszkető fák és a lüktető virágok mezején. A
vibráló virágszirmok illata követ az ismerős, köves űrig, amely
a Tudás Nagy Csarnokába vezet. Úgy döntök, ismét szerencsét
próbálok. Bár legutóbb, amikor bent jártam, nem kaptam
segítséget, ez egy új nap, egy új, helyreállított én, és minden
okom megvan arra, hogy azt higgyem, ezúttal máshogy lesz.
Divatos butikok sora, egy mozi és egy fodrászszalon mellett
megyek el, egy művészeti galéria előtt átmegyek az úton, és
elhaladok egy pasas mellett, aki gyertyákat, virágokat meg kis
fajátékokat árul. Átkelek a tömegen, holtak és élők érdekes
keverékén, akik a saját dolgukkal foglalkoznak. Befordulok az
üres sikátorba, amely a csendes körútra visz, ahol gyorsan
felfutok a meredek lépcsősoron. A pillantásom a hatalmas
bejárati ajtókra szegeződik, és tudom, hogy még mindig van
egy lépés.
Állok a Nagy Csarnok előtt, nézem a díszes faragásokat, az
impozáns oszlopokat, a hatalmas, ferde tetőt — a pusztán
szeretetből, tudásból és minden jóból épült templomot. Várom
a képek szokásos villanásait, a Taj Mahalból
Lótusztemplommá váló Pantheont, amely a gizai piramisokká
változik, és így tovább, a világ legcsodálatosabb szent
helyeinek összeolvadását, újraformálódását egyikből a
másikba... de nem látom. Nem látok semmit.
Csak a lenyűgöző márványépületet, amely büszkén áll
előttem — a belépéshez szükséges képek láthatatlanok
számomra.
Feketelistán vagyok.
Kitiltottak.