Kettő

Tizennégy
A hátsómon landolok. A gyönyörű, tizennyolcadik századi
palota pontos mása előtt, ahol egykor a francia nemesség élt.
De nem megyek be. Bár én könyörögtem, hogy jöjjünk ide,
nem vagyok képes Damen nélkül belépni. Ez a mi helyünk.
Kettőnké. Ahol a legféltettebb emlékeim élnek. És kizárt, hogy
nélküle menjek be.
Felállok, és leporolom magam. Körülnézek, hogy
összeszedjem a dolgaimat, és megállapítsam, hol vagyok.
Tudom, hogy csak el kell képzelnem egy célt, és varázslatos
módon ott találom magam, de inkább gyalog megyek, sétálok a
saját örömömre, és kihasználom az időt. Élvezem, hogy
megszabadultam a szörnyetegtől — még akkor is, ha csak
összegömbölyödött épp valahol, és kivárja, míg elmegyek
innen. De egyelőre igyekszem élvezni ezt a kis
felszabadultságot.
Felemelem a kezemet, átlegyezek a csillogó párán, a
halvány ragyogáson, amely láthatatlanul mindent betölt. A
bőrömet a hűsítő lágy fuvallat megnyugtatja, és bízom abban,
hogy valami nagyszerű helyen kötök majd ki — ahol tényleg
lenni akarok. Ez Nyárvidék szépsége — minden út jó helyre
vezet.
Megállok a hatalmas, illatozó mezőn átfolyó
szivárványszínű patak mellett. Gyorsan manifesztálok egy kis
kézitükröt, hogy megnézzem, hogy festek. Megkönnyebbülök,
amikor látom, hogy a szemem a régi ragyogó kék, a hajam újra
fényesen csillogó, világos aranyszőke, a bőröm pedig... a
bőröm szinte pórustalan és tiszta, a szemem alatti karikák