Kettő

— Figyelj! — szólok reszkető, bizonytalan hangon. Tudom,
hogy valahogy le kell rendeznem ezt, nincs időm. —
Megmagyarázom, ha odaérünk. Esküszöm. Csak... ott kell
megtörténnie... nem itt. Úgyhogy... jössz vagy sem —
Összeszorított szájjal csikorgatom a fogamat, hogy ne
vacogjon, hogy ne remegjen a szám olyan feltűnően.
Damen nagyot nyel. A szeme szomorú, és nagy
erőfeszítésébe kerül kimondani:
— Nem. — Olyan halk, hogy alig hallom. Aztán
megismétli, amikor hozzáteszi: — Inkább maradok, és szerzek
neked valami segítséget.
Nézek rá, olyan sokáig nézem, amíg csak bírom, ami
igazság szerint nem túl hosszú idő. Annyira szeretnék
visszaülni mellé a jó meleg kocsiba, megölelni, ahogy szoktam,
érezni a karját magam körül, hogy megnyugtasson a
bizsergése, a melege, és meggyónni minden vétkemet, míg
meg nem tisztulok. De sajnos ez az érzés a lelkem legkisebb
részéből jön — a józan ész pici darabkájából, amelyet gyorsan
összezúz az a részem, amely a maga gyümölcsét mocskosan,
gonoszul és a lehető legtiltottabb módon szeretné megszerezni.
Csak bólintok. Még látom az arcán a megdöbbenést, aztán
behunyom a szemem, és megjelenítem a kaput — a csodás,
ragyogó kaput. Átlépek rajta, és így szólok:
— Na jó, akkor megyek egyedül.