Kettő

Nemcsak Nyárvidékre mondott nemet, hanem nekem is.
Nemet mondott az egyetlen dologra, amire szükségem van.
Megbánás ül az arcán, amikor a fejét rázva hozzáteszi:
— Sajnálom, Ever, tényleg, de nem. Nem megyünk.
Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk, hozzám, ahol leülünk,
és hosszasan elbeszélgetünk, megbeszéljük, hogy pontosan mi
is van veled
Ülök mellette beesett szemmel, pattanásos képpel, remegve,
feszülten, és alig bírok uralkodni magamon, alig tudom
összeszedni magam, miközben ő hosszasan sorolja az
aggodalmait. Hogy az utóbbi időben nem vagyok önmagam,
hogy még csak nem is hasonlítok önmagamra, hogy mennyire
megváltoztam minden téren — és egyik változás sem jó
irányban történt.
De igazából a szavai elszállnak mellettem, s úgy hatnak,
mint valami távoli halk zúgás. Én elmegyek Nyárvidékre, vele
vagy nélküle, nem igazán van választása.
— Iszod az elixírt Szükséged van új adagra Ever, kérlek,
beszélj hozzám, mi folyik itt Behunyom a szemem, a fejemet
csóválva visszatartom a könnyeimet. Képtelen vagyok
elmagyarázni, hogy nem tudom megállítani ezt az elszabadult
vonatot, már nem én irányítom a dolgokat.
Damen még utoljára megpróbál elérni telepatikus úton, de
hasztalan. Ha próbálnám, sem tudnám kitalálni, mi lehet az
üzenet. Lefagyott a rendszerem.
— Nem is hallasz már, ugye
Megáll egy gyalogátkelőhely előtt, és ismét felém nyúl, de
ha más nem is megy, gyorsan felugrom, és kipattanok a
kocsiból. A karjaimat olyan szorosan összefonom, hogy
kezdenek elzsibbadni. Remegnek az ujjaim, lüktet a testem, és
tudom, hogy ha nem szököm meg gyorsan a földi síkról, nincs
választásom meg kell keresni őt. Romant. Egyáltalán nincs más
választásom.