Kettő

álmaim nyara, amikor is a strandon fekszem melletted, nem
úgy tűnik, hogy a közeljövőben összejön, hát nézd el nekem,
hogy szeretném megragadni azt a néhány pillanatot, amikor
elszökhetek Nyárvidékre! — Fejcsóválva elfordulok, és még
szorosabbra fonom a két karomat a mellkasomon. Leginkább
azért, hogy ne lássa, annyira reszket a kezem, hogy alig tudok
uralkodni rajta. Tudom, igazságtalan vagyok, teljesen
logikátlan, de ha velem jönne, ha el tudnám vinni, ott mindent
megmagyarázhatnék.
Érzem a tekintete súlyát az arcomon, ahogy a szemem alatt
az újabban megjelent fekete karikákat figyeli, az államat borító
pattanásokat, meg hogy a ruháim kezdenek lógni rajtam a
ledobott kilóknak köszönhetően. Azon gondolkodik, mitől
lehet ez, miért vallok kudarcot mindenhol. Annyira aggódik
értem, hogy belesajdul a szívem.
És amikor még jobban összeszűkül a szeme, tudom, hogy
próbál telepatikusan is elérni, úgy kommunikálni velem, ahogy
már nem lehetséges — vagy legalábbis itt nem.
Megfordulok, az ablak felé, és lázasan próbálom elrejteni
előle a szörnyű igazságot, hogy már nem hallom öt Már nincs
bejárásom a gondolataiba, az energiájába, még azt a bizsergést
és forróságot sem érzem, amit az érintése okozott eddig.
Minden elmúlt. Megsemmisült. A bestia elvette tőlem.
De csak itt. Nyárvidéken pihenhetek, megtisztulhatok,
ahogy régen. És mi ketten együtt leszünk, ahogy mindig is
elrendeltetett.
— Csak gyere velem! — könyörgök reszelős, gyenge
hangon. — Meg tudom magyarázni... de csak ott, itt nem lehet.
Légy szíves!
Damen felsóhajt, és rám néz. Tépelődik, mert a kedvemben
akar járni, de azt akarja termi, amit a legjobbnak vél.
— Nem — feleli olyan egyértelműen és ellentmondást nem
tűrve, hogy nincs kétség afelől, mit jelent.