Kettő

Damen bólint — ahogyan akkor bólint az ember, amikor
uralkodni próbál magán, de azt is próbálja elrejteni, amit
gondol. És igazság szerint nem bírom elviselni. Komolyan ki
nem állhatom. Menni akarok — most. Mielőtt ez a fura
betolakodó teljesen átveszi az uralmat felettem.
— Tényleg tetszett — feleli halkan, kimérten. — Ahogy
mondtad, én csináltam. És bár örülök, hogy neked is tetszik,
aggódom is.
Kifújom a hajamat az arcomból, és karba teszem a kezemet.
Megteszek mindent, hogy kimutassam a bosszúságomat. Nem
fecsérelhetem itt az időmet.
— Ever...
Felém nyújtja a kezét, de gyorsan elhúzódom. Újabb jele a
borzalmas függőségnek, és teljesen önkéntelen. Ez az oka,
hogy el kell mennem innen.
Megrázza a fejét, és újra kezdi, a pillantása mélységesen
elszomorodik.
— Mi van veled Napok óta nem vagy önmagad. És az
előbb is, Milesnál... — Hátranéz, miközben gyorsan sávot vált
— ...Hát, utálok ilyet mondani, de amint megpillantottad Judeot,
hát, mondjuk azt, hogy határozottan megváltozott az
energiád, és amikor Roman bejött a szobába... —Nagyot nyel,
és összeszorítja a száját. Beletelik egy pillanatba, míg
összeszedi magát. — Ever, mi történt veled
Leszegem a fejemet. A szememben szúrás támad, amikor
megpróbálom ismét elmondani neki — nem megy de a
varázslat nem hagyja.
Inkább felé fordulok, és belekötök, tudva, hogy a
szörnyetegnek ezzel aztán nincs problémája. Hajlandó vagyok
megtenni bármit, hogy meggyőzzem Dament, hogy kövessen,
jöjjön el velem.
— Ez nevetséges! — mondom, és azonnal meggyűlölöm
magamat, de nincs más választásom. — Most komolyan! Nem
hiszem el, hogy ilyet mondasz! Ha nem vetted volna észre,