Kettő

Tizenhárom
— Damen... — Megpróbálom elmondani neki,
megpróbálom a nyelvemre erőltetni a szavakat, de nem jönnek.
A torkom forró, elszorul, és ismét elakad a szavam. Mintha a
szörnyeteg már kiismert volna, és nem lenne hajlandó
engedelmeskedni.
Damen rám néz, az arcán világosan látszik a növekvő
aggodalom.
— Menjünk... menjünk Nyárvidékre — recsegem.
Csodálom, hogy egyáltalán ezt ki tudtam mondani. — Vissza
Versailles-ba. — Biccentek, és megfordulok az ülésben, míg
teljesen szembe nem nézek vele. A pillantásommal könyörgök,
hogy egyezzen bele a tervembe.
— Most — Fékez egy piros lámpánál, és rám néz. A szeme
összeszűkül, a homlokát ráncolja. Ezek a beszédes jelei annak,
hogy épp tüzetesen vizsgálgat.
Összeszorított szájjal vállat vonok. Nyugodtnak akarok
tűnni, nemtörődömnek, bár valójában belül semmi közöm
ahhoz, ami külsőleg látszik, valójában reszketeg és nyugtalan
vagyok attól a pillanattól kezdve, hogy odaértünk Mileshoz,
egészen addig, míg el nem jöttünk. Az egyetlen gyógymód
erre, az egyetlen lehetőség, hogy megbízom Damenben, és a
segítségét kérem, hogy amint csak lehet, vigyen el
Nyárvidékre. Itt a földi síkon nem tudom irányítani saját
magamat
— Azt hittem, tetszett neked ott — mondom, gondosan
kerülve a pillantását. — Végül is te csináltad.