Kettő

megrészegítette az új, halhatatlan ereje, hogy a dacot átugorva
egyenesen az ellenségesség felé tart.
— Neked minden komoly, Ever. Minden-egyes-dolog, amit
csak mondasz és teszel, olyan rohadtul komoly. Most tényleg,
átadod a királyság kulcsát, aztán ragaszkodsz ahhoz, hogy
maradjak veszteg, hogy figyelmeztess a sötét oldalra Ez
mekkora őrültség már — A szemét forgatja. — Gyerünk,
lazíts egy kicsit! Rendben Hadd próbáljam ki, csak egy
tesztvezetés erejéig, hadd lássam, mire vagyok képes!
Kihívlak! Aki előbb ér a járdaszegélytől a könyvtárhoz, az
nyer.
Megrázom a fejemet, és felsóhajtok. Azt kívánom, bár ne
kellene megtennem, de tudom, hogy helyén való egy kis
telekinézis! Csak azzal vethetek véget az egésznek, és
mutathatom meg, ki a főnök. Hunyorítok, és erősen
összpontosítok a székére. Olyan gyorsan lendítem meg a
kövön, hogy kilöki alóla a lábát, és le kell ülnie.
— Hé, ez fájt! — dörzsöli a lábát rám meredve.
De csak megvonom a vállamat. Halhatatlan, nem sérülhet
meg. Amúgy pedig sok mindent kell elmagyaráznom, és nem
lesz rá idő, ha így folytatja, úgyhogy felé hajolok, hogy minden
figyelme rám irányuljon, amikor azt mondom:
— Hidd el, hogy nem játszhatsz, ha nem ismered a
szabályokat! És ha nem vagy tisztában a szabályokkal, valaki
megsérül.