Kettő

Damenre nézve millió szikrát szór a szeme, és látja, ahogy
kifut a szín a másik arcából. — Megéri a kirándulást, haver,
hidd el nekem! — Visszafordul Mileshoz. — A pokolba is, hát
kérdezd meg Dament! Szerinted nem éri meg a kirándulást
Biztosan ismered a helyet!
Damen összeszorított állkapoccsal néz rá. Összeszűkül a
szeme, és nyugodt, egyenletes hangot erőltetve így felel:
— Nem mondhatnám, hogy így van.
De Roman csak hunyorog félrebillentett fejjel, és vaskos,
keletlondoni akcentussal folytatja:
— Biztos, öregem Megesküttem vóna', hogy má' láttalak
ott.
— Kétlem — feleli Damen. A szó kemény, végleges, és a
pillantásában világosan látom a kihívást.
De Roman csak nevet, megadóan felemeli a kezét, és felém
fordul:
— Ever!
És ennyi. A nevem puszta említésére elolvadok.
Tiszta, olvadt lé leszek.
Hajlandó vagyok követni őt, bárhová menjen.
Felé moccanok, hívogat az acélkék pillantás. Minden apró
lépés közelebb visz a képekhez, amelyek kibomlanak a
gondolataiban — amelyeket nekem teremt. Pontosan olyanok,
amelyek azelőtt undorítottak, amelyektől szerettem volna
kilyukasztani a csakráit, és véget vetni az egésznek. De most
nem így van.
Nem kapok levegőt, és annyira felhevülök, hogy nem tudok
elég gyorsan a közelébe kerülni.
Damen felém nyúl — gondolatban és testben —, próbál
üzenni, próbál visszahúzni magához, de semmi haszna. A
gondolatai zavarosak, egyáltalán nincs értelmük. Csak hosszú
szófüzér, amely most nem érdekel.
Csak Roman érdekel.