Kettő

— Tudom, hogy valószínűleg az egész úton blogolni fogsz,
de ha netán nem lenne interneted, vagy akadna pár dolog, amit
megtartanál magadnak, gondoltam, ebbe akkor is írhatsz.
Miles elvigyorodik.
— Először buli, most meg ajándék Elkényeztetsz, Ever!
Bár mosollyal válaszolok, az igazság az, hogy a szavai alig
jutnak el hozzám. Mindent felülmúl az az egyszerű tény, hogy
Roman itt van.
Abban a másodpercben, ahogy megpillantom, a megszálló
gyakorlatilag elfojtja az énem eddig kitartó, kicsi pislákolását,
és azonnal átveszi a helyét a kitartó dobolás, amely egyre
arcátlanabbal erősödik.
Amely nem szűnik, amíg Roman és én nem válunk eggyé.
Damen karja szorosabbra fonódik körülöttem, érzi a
változást az energiáimban. Ideges. Higgadtan és mindenre
felkészülve végignézi, ahogy előbb Misa, aztán Marco majd
Rafe is elköszön Milestól, és Havent, a lila bársonyruhájában,
amely kiemeli tökéletes, halvány bőrét. A lány csillogó szeme
végigfut rajtam, gyűrűs ujjai a csípőjén dobolnak. És ha lenne
aurája, kétségtelenül egy sötét, izzó vörös, masszív falba
ütköznék.
De nem kell az energiáit olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mit
érez, vagy mit gondol. Most már pontosan olyan, mint én —
halhatatlan csőlátó — egyetlen cél lebeg a szeme előtt Roman.
Bármire hajlandó, hogy megtartsa.
A pillantása tetőtől talpig végigmér. Annyira biztos a
hatalmában, annyira bízik újonnan szerzett képességeiben,
hogy egy lezser vállrándítással elutasít.
Mileshoz hajol, gyorsan megöleli és elköszön, majd fürgén
elsiklik Roman útjából, aki rövid, hátbaveregetős öleléssel
búcsúzik Milestól. Még a vállát szorítja, amikor megszólal:
— Ne felejtsd el, ahogy átmész a Ponté Vecchión, menj
végig a sikátoron, fordulj balra, aztán megint balra, és jobbra a
harmadik ajtó! Nagy, vörös ajtó, el sem tévesztheted. —